Beethoven egyetlen „igazi” operáját, a Fideliót „fájdalmai gyermekének” nevezte a kalamitá­sokra tekintettel, melyek a művet övezték, a megírás körülményességét éppúgy beleértve, mint aztán a küzdelmeket, hogy mit tartson meg a leírtakból. Általában Beethoven „operai vénáját” hiányolják, ami Wagnerből teljesen hiányzott a Tündérek komponálásakor, Mozartnak éppúgy nem volt még meg A legfőbb parancs kötelme, vagy Händelnek az Almira, vagyis első operájuk írása idején. Az operaírás rutinjához, magához az operadrámai érzék kialakulásához a legnagyobbaknak is hosszabb együttélésre van szükségük az operaszínpaddal. Efféle kapcsolat azonban Beethoven esetében hallásának romlása, a társa­sági élettől való apránkénti elidegenedése, az Ausztriát sújtó pénzügyi csapások sora miatt nem alakulhatott ki, dacára gyermekkori fizetés nélküli szolgálatainak Christian Gottlob Neefe operakarmestersége alatt. Maga Beethoven azt a képet alakította ki erről magában (és megnyi­latkozásaiban), hogy számára a műfaj túlságosan frivol, és bár se Mozart remekművei, se a kortárs átlagos operák hatása alól sem tudta magát kivonni (elsősorban Cherubini társadalmi töltetű Vízhordók-jára gondoljunk), gyakran illette erkölcsi alapú bírálatokkal ezeket a műve­ket.

1803-ban Schikaneder, a Varázsfuvola szövegírója Beethoven számára szövegkönyvet ajánlott A vesta tüze címmel, ám egy mintegy negyedórai anyagon túl egy el nem készült első fel­vonás­ból, Beethoven végül elvetette a további komponálás ötletét, ismét csak a tárgy elégtelen­ségére hivatkozva. Az elkészült zene egy száma aztán átment a Fidelio "O namenlose Freude..." kezdetű duettjébe. Mindamellett jeles operaszerzők, így az elfoglalt Salieri vagy a súlyosan beteg Süssmayr aka­dályoztatása miatt „űr” keletkezett a bécsi operaszerzésben, amit az éles szemű Beethoven ész­revett, és a maga számára kamatoztatni akart. Egyben belecsöppent az operaéletet mindig is jellemző szövevényes viszályba. A Theater-an-der-Wien bizonyos tulajdonosi jogait gyakorló Schikanedertől többszörös váltással Braun báróhoz kerültek ezek a jogok, aki nem kívánta őt tovább alkalmazni dramaturgként, és helyére Sonnleithnert vette fel. 1804-ben Sonnleithner szövegkönyvvé formálta Bouilly Leonóra, avagy a hitvesi szerelem című drámáját, és Beetho­ven vállalta a megzenésítést. A drámából az ekkor drezdai Kappellmeister, Paër is operát írt, amit ott 1804-ben (majd Bécsben 1809-ben) be is mutattak. Nem volt tehát ismeretlen a törté­net a német zenei életben.

Beethoven több mint egy évet töltött a komponálással, a próbákat követően az akkor még há­rom felvonásos opera bemutatóját 1805. október 15-ére tűzték ki. Az utolsó pillanatban derült égből villámcsapáként politikai megfontolásból a cenzúra be akarta tiltani, aminek Sonnleithner ügyes érveléssel elejét vette (a császárné rajong a szövegkönyv alapjául szolgáló dráma iránt, Paër változatát sokfele játsszák, óriási idő- és erőráfordítások stb.). Néhány számot mindamel­lett politikai megfontolásból ki kellett hagyni. Vita bontakozott ki a darab címe körül is, Beetho­ven hiába ragaszkodott a „Leonórá”-hoz, akarata ellenére „Fidelió”-ként hirdették meg. Hiába hárultak el a belpolitikai akadályok, támadtak helyébe külpolitikaiak: Napóleon csapatai előrenyomultak Bécs felé, így a bemutatót az izgalmak, bizonytalanságok miatt végül novem­ber 20-áig ki kellett tolni. A közönség nagy része francia katonákból „verbuválódott”. A művet a II. Leonóra-nyitányként híressé vált, koncentrált, magasztos előjáték nyitotta meg: az I. Leo­nóra-nyitányt a másokkal nagy, önmagával hatalmas igényű mester ugyanis (az utókor számára kissé érthetetlen módon, de nagy szerencsénkre, hiszen új nyitányt is kaphattunk éppen ezért) korábban elvetette. (Egy 1808-ra tervezett prágai bemutatóra ugyan ezt a nyitányt szánta, de akkor a bemutató elmaradt. 1814-ben azonban erre is sor került.) Az 1806. áprilisi felújításra egy bonyolultnak tartott fafú­vós passzázs miatt Beethoven átírta a nyitányt, egyben jelentősen kibő­vítette (III. Leonóra-nyitány). A felújítás bemutatójára mindamellett, minden erőfeszítés dacára, nem készült el a hatalmas nyitány, és bár Anton Schindler, Beethoven titkára ragaszko­dik hozzá, hogy az utolsó pillanatban mégis az hangzott el, minden jel arra mutat, hogy helyette a korábbi nyitányt kellett elővenni. Beethoven ezúttal hajlott arra is, szokásaival ellen­tétben, hogy kompozíciós engedményeket tegyen az énekesek kívánságára. A szövegkönyvet régi jó barátja, Stephan von Breuning fésülte át. Ám mind az 1805-ös, mind az 1806-os alka­lommal csak néhány előadást ért meg a darab. A felújítás Florestanja, Joseph August Röckel feljegyzései szerint Braun báró és Beethoven összeszólalkoztak. Beethoven a bevételből (egye­dülálló módon) százalékosan részesült, de gyanakodott, hogy becsapják. Braun báró is szeretett volna nagyobb bevételre szert tenni, így a vita súlypontja magára a zenére tevődött át, és Beetho­ven felcsattant: én nem írok a karzatnak! Braun azt felelte, de drága uram, ez Mozartnak magának sem derogált. Beethoven habozás nélkül visszakérte a kottákat, melyeket Braun elő­hozatott és átnyújtotta neki. 1814-ig kell előreugranunk a következő fontos állomáshoz, amikor is Treitschke energikus szövegkönyvi átdolgozásával megszületett a két felvonásos változat. („Újjáé­pítem romjaiból az öreg várat” - írta örömében Beethoven.) Új nyi­tányt is írt, a tematikusan az előzőektől teljesen eltérő, ma Fidelio-nyitányként is­mert darabot.  Beethoven ebből az alka­lomból komponálta élete legfelemelőbb áriáját (Leonóra recitativója és áriája az I. felvonásból). Ekkor vált véglegessé a Fidelio cím is Beethoven beleegyezésével. A friss felújí­tás határozot­tan népszerűbb volt az előzőnél, pár évvel később is előelőadták (több német városban is), ám a végső sikerhez az vezetett, hogy a későbbi Wagner-énekesnő, Wilhelmine von Schröder-Devrient, 1822-ben jutalomjátékul választotta a Fideliót.

(A szövegírók közt jelképesen a már gyermek Beethoven által is csodált Schiller is szerepel: az Örömódából emelt át idézetet a finale kórusába. ”Wer ein holdes Weib errungen, stimm' in unsern Jubel ein”)

Gyökér Solt

Játékidő: 2-2 ¼ óra.

Nyitány: Beethoven három másik nyitányt is komponált a mű megírása során, amit az opera elején hallunk, ez a negyedik verzió. A másik hármat koncerteken hallhatjuk önálló darabokként, I.-, II.-, vagy III. Leonora-nyitány címen.

• Első felvonás •

Szoprán-tenor duett: Rocco házának udvarán a lánya, Marcellina dolgozgat. Jaquino a kapus udvarol neki. Megkéri a kezét és azt javasolja, hogy egy hónap múlva tartsanak lakodalmat. Marcellina viszont Fidelióba szerelmes, és úgy gondolja, jobb, ha egyenesen nemet mond Jaquinónak, minthogy ámítsa. Közben többször kopogtatnak a kapun, s Jaquinónak mindannyiszor oda kell mennie. Más sem hiányzik neki, minthogy a lány reménytelen győzködését még ez is félbeszakítsa. Rocco kiabál Jaquinónak, Marcellina egyedül marad.

Szoprán ária: Marcellina arról ábrándozik, milyen szép élete is lesz ha Fidelio feleségül veszi. Ne csodálkozzunk azon, hogy nézhet a lány férfinak egy férfinak öltözött nőt. Fideliónak mindenesetre tökéletes álca kell. Férjét kiszabadatítani jött a börtönbe. Az alkalmas pillanatra vár.

Rövid prózai jelenet: megérkezik Fidelio, rabláncokat hozott a kovácstól. Rocco örömmel fogadja. (igen, ebben az operában nem recitatívókat hallunk a zártszámok közt, hanem prózai párbeszédeket!)

Kvártett: csellókon és brácsákon indul a bevezető, majd sorra jelennek meg a szólamok. Marcellina a boldogságról ábrándozik, biztos benne, hogy Fidelio is szerelmes bele. Igen, Fidelióból süt a szerelem - Florestan iránt. Rocco örül, hogy lelkiismeretes, derék veje lesz, és boldoggá teszi a lányát. Leonora attól tart, bajba kerül még, s nem tudja, hogyan kezelje ezt a helyzetet, Jaquino pedig féltékeny, és égnek áll a haja tőle, hogy Marcellina nem hozzá fog menni, hanem ehhez a másikhoz.

Rövid hármas: Rocco megígéri a fiataloknak, hogy megtarthatják a lakodalmukat ha a kormányzó Sevillába érkezik.

Basszus ária: Rocco arról énekel, hogy a pénz milyen boldoggá, hiánya pedig milyen szomorúvá teszi az embert. Ha egy házaspár már nem rajong egymásért, akkor is boldog ha van elég pénze. - Az ária inkább könnyed dal, sanzonszerű. Rocco egy földhözragadt, de humánus és korrekt ember.

Hármas: Fidelio itt ragadja meg az alkalmat, hogy kérjen Roccótól. Szeretne vele lemenni a börtönbe, hogy segíthessen neki. Valójában persze, férjét akarja megtalálni. Rocco szerint ehhez a kormányzó engedélye kéne, de mivel Rocco munkája igen nehéz, s már nem bírja fizikummal, Leonora és Marcellina könnyen meggyőzik, hogy vegyen csak maga mellé segítséget, mert ennyivel a szeretteinek is tartozik, hogy nem dolgozza magát halálra időnap előtt. Ekkor kerül szóba, hogy van egy földalatti cellában egy fogoly két éve, akihez viszont senkinek sem szabad bemenni, bár már nem sokáig, mert ma meg fog halni.

• változás •

Induló: Börtönudvar, bevonuló katonák. Megérkezik Pizarro, a börtön elöljárója. Ő a darab rosszfiúja, aki hidegvérű gyilkos, és akit nem fogunk sajnálni, ha végül majd lelepleződik és bűnhődnie kell. Ugyanakkor a legizgalmasabb zenei motívumokat kapja, s ha rátermett énekessel hallgathatjuk, nagyon örülhetünk neki. A szerep hangfekvése északi típusú, nagyobb volumenű, hősbaritont kíván, ami a mélyebb regiszterekben is átjön a zenekaron, de a magas lágéban is otthon érzi magát.

Párbeszéd: Pizarro jelentést kér Roccótól. Rocco átadja neki a távollétében érkezett leveleket. Ezek között találja Pizarro azt is, amelyben Don Fernando miniszter megüzente, hogy tudomására jutott, ártatlanokat tartanak fogva ítélet nélkül, emberéleteket követelnek a börtönben a rossz körülmények és a kegyetlen bánásmód, ezért rajtaütésszerűen el fog látogatni a börtönbe másnap. Pizarro megijed, hogy ha kiderül, hogy Florestant itt tartja fogva, a miniszter keményen megbünteti.

Bariton ária: Pizarro vérszomjasan túráztatja magát, végre alkalmasnak és elkerülhetetlennek érzi a körülményeket, amikor ellenségét, Florestant megölheti. A körülöttük álló őrök is meghallják, hogy valami piszkos ügy készül, amiből jobb lesz kimaradni.

Bariton-basszus duett: az operairodalom egyik feketehangulatú bariton-basszus duettje. Pizarro egy zacskó aranyat ajánl Roccónak, ha megöli azt a bizonyos foglyot azonnal. Rocco, Florestannal érez együtt, képtelen ilyesmire. Pizarro ekkor azt az utasítást adja neki, hogy menjen sírt ásni, s amikor Rocco belép Floretsanhoz, akkor ő majd csöndben utánamegy, és maga szúrja le. A beszélgetést Leonora meghallja a távolból.

Szoprán ária: Leonora a halálos veszély ellenére csak a reményt látja, s mindenre elszántnak érzi magát. Az ária egy zaklatott recitativo accompagnatóval kezdődik, egy lassú, idillikus résszel folytatódik, majd egy vehemensebb, gyorsabb résszel zárul. Ez egy viszonylag nehéz ária, az tudja jól énekelni, aki a lehető legtermészetesebben énekel és nem használ modorosságokat.

Négyes: Jaquino ismét körüldöngi Marcellinát, s eszébe juttatja, hogy Fidelio megérkezése előtt még mennyire elégedett volt vele, aki a keze alá dolgozott, segített neki. Rocco azonban elhajtja, megmondja a szegény kapusfiúnak, hogy a lányát Fidelióhoz fogja adni. Leonora és Marcellina megkérik Roccót, engedje ki a rabokat az udvarra annak ellenére, hogy sem ünnep nincs, sem engedély nincs rá, csak szépen süt a nap. Rocco úgy dönt, hogy nem kéri Pizarro engedélyét ehhez, az úgyis túl nagy szívességet kért ma már tőle.

Kórus: a rabok kijönnek a fényre. A szabadságban reménykednek, az első rab megszólalása lelkesítő, a második viszont óvatosságra int, mert a falnak is füle van, azután már visszafogottabban állnak hozzá.

Szoprán-basszus duett: Rocco jön, s közli a jó hírt Fidelióval, elveheti Marcellinát, és még ma lejöhet ő is a börtönbe, mert dolog akadt. A beomlott kútnál kell sírt ásni egy fogolynak, aki ma meg fog halni, ezt a munkát Rocco már nem bírja egyedül. Látja, hogy Fidelio szemébe könnyek szöknek, s fölmerül benne, hogy tán le sem viszi.

Jelenet: Marcellina hozza a hírt, hogy Jaquino elkottyantotta Pizarrónak, hogy Rocco kiengedte az udvarra a rabokat, és ebből baj lesz. Jön Pizarro, kérdőre vonja Roccót, de az kivágja magát, azt mondja, hogy ma a király névnapja van, így ünneplik meg, de visszaterelteti a rabokat celláikba. Pizarro sürgeti Roccót, induljon sírt ásni azonnal.

• Második felvonás •

Tenor ária: Florestan földalatti cellájának sötétjében szenved. Isten akaratának tekinti végzetét, ezért megadással tűri. Mindent megtett szabadságharcosként amit tehetett, ezért a lelke nyugodt. Egy lenyugodott pillanatában megérzi, hogy megérinti a remény, feleségét rózsaszín felhőben érkező angyalként látja, és megérzi, hogy el fog jönni érte. Az ária utolsó, gyors részében kényesen magas fekvéseket kell énekelni a tenoristának, s a levegővételeket is ügyesen uralni.

Párbeszéd: Rocco és Leonora leérnek a börtön mély, földalatti szintjére. Leonora  nem tud Florestanhoz annyira közel menni, hogy fölismerhesse, csak reméli, hogy férje az a földön fekvő ember.

Szoprán-basszus duett: gödröt ásnak, egy nehéz követ is arrébb kell emelniük, hogy elérjék a régi kutat. Rocconak feltűnik, hogy Fidelio nem elég serény, és a foglyot fürkészi. Leonora elhatározza, akárki is a fekvő ember, megmenti a haláltól.

Párbeszéd: Florestan fölébred. Rocco beszélgetni kezd vele és megmondja neki, hogy Pizarro a börtön parancsnoka. Florestan előtt ekkor lesz világos, miért sínylődik itt: Pizarro bűneit leplezte le.

Hármas: Florestan kéri Roccót, üzenjen feleségének Sevillába, hogy itt van. Rocco egy kevés bort, Fidelio egy darab kenyeret ad Florestannak, aki nem tudja mivel érdemelte ki ezt. Nem tudja, hogy Pizarro perceken belül ki akarja végezni.

Jelenet: Pizarro lejön és utasítást ad Roccónak, hogy vegye le Florestanról a láncokat, Fidelio pedig menjen föl. Leonora úgy tesz, mintha elindulna, de elrejtőzik. Pizarro eldönti, hogy Roccót és Fideliót is meg fogja ölni, mert nem maradhatnak tanúk. Tőrt ránt, Florestanhoz közelít, hogy leszúrja, de Leonora közéjük áll. Pizarro először nem tudja mire vélni, miféle őrültség ez, majd Leonora megmondja, hogy ő Florestan felesége. (Ezen a ponton az énekesnő szinte minden rendezésben leveszi a sapkáját, ami alól kiomlik hosszú haja.) Pizarro Leonorát is meg akarja ölni, de az pisztolyt fog rá. Megszólal a miniszter érkezését jelző trombitaszó. Jaquino jön le a lépcsőn, és jelenti, hogy Don Fernando miniszter megérkezett. Rocco elrendeli, hogy emberek jöjjenek le fáklyával Pizarróért, és kísérjék föl a miniszterhez. Rocco is követi, de nem akarja tovább szolgálni ezt a gazembert.

Szoprán-tenor duett: Florestan és Leonora kettesben maradnak, önfeledten örülnek egymásnak.

• változás •

Zárójelenet: a börtön előtt állnak a kiszabadult rabok és a nép. Don Fernando miniszter azért jött, hogy a király kegyelmét tolmácsolja a politikai foglyoknak, és szabadon bocsássák őket. Rocco Don Fernando elé vezeti Florestant és Leonorát, kéri, hogy segítsen rajtuk is. A miniszter régi barátjára ismer, már halottnak hitte Florestant, megdöbben rajta, hogy évek óta börtönben sínylődött. Pizarro alatt megrezzen a léc, de már nem tudja magát kivágni a helyzetből. Rocco beszámol róla, hogy Leonora férfinak álcázva magát munkára jelentkezett nála, s derekasan dolgozott, hogy férje közelébe kerülhessen, s megmenthesse, amikor Pizarro le akarta Florestant szúrni. Pizarrót elvezetik, Don Fernando pedig Leonorának adja át Florestan bilincsinek kulcsait. Marcellina rettentő kínosan érzi magát, hisz kiderült, hogy egy nő után epekedett, de végre helyreáll közte és Jaquino közt a béke. Mindenki Don Fernandót és az általa közvetített isteni kegyelmet és jóságot élteti, valamint, hogy milyen boldogságot jelent egy hűséges feleség. Függöny.